A férfiak dominálta világból a nőiség megéléséig

Zöldhegyi Andrea jogász, több éttermet működtetett egymás mellett, de egy komoly betegség által ráébredt: másképp kell élnie.
Inspiráló életútjáról Kozma Rita főszerkesztővel beszélgetett.


KR: Jogi egyetem után vendéglátás, majd jógastúdió? Különös karrierút. Mesélj róla, hogy mi vezetett idáig, ehhez a nyugodt, kiegyensúlyozott léthez, ahol most vagy?

ZA: A bátyámmal kezdtük el a vendéglátást, ő volt az, aki mindebben jártas volt, én csak álmodtam erről az egészről. A bátyámnak nagyon nagy a tapasztalata a vendéglátásban, külföldön dolgozott nívós helyeken vezető pozícióban. Itthon pedig találtunk egy réspiacot. A reggeliztető helyek akkor még alig-alig akadtak Magyarországon. A Nádor utcában volt az első öt asztalos, húsz férőhelyes kis helyünk. Az elején kreativitásban tudtam leginkább kibontakozni, mindent meg kellett tanulnom a vendéglátásról, a bátyám le is szögezte, hogy enélkül nem lehet vezető az ember, és ez így is van. A menüvel foglalkoztam, dekorációval, dizájnnal, ezek voltak az én feladataim. Majd három plusz éttermünk lett, így négy projektet vittünk párhuzamosan. Ez egy nehéz, de igazából nagyon jó időszak volt az életemben, gyönyörű projektet csinálhattam és imádtam, csak sajnos félelmetesen nehéz időszakban nyitottunk, hiszen jött a covid. Majd lebetegedtem. Elveszítettem a nagymamámat – ami nyilván az élet sora, rendje, de az embert mindez nagyon meg tudja viselni… – kórházba is kerültem, covidos lettem három oltás után, és 69-es véroxigénnel kerültem be a Kiskunhalasi Kórházba (Andrea szülővárosa – a szerk.)
Lelkileg is megviselt, hiszen kirekesztettnek is érzi magát az ember, amikor csak szkafanderben jönnek oda hozzád. A kórházban sajnos az egyik szobatársamat elveszítettem, végignéztem az egész folyamatot. Amikor pedig végre kijöttem, akkor láttam az embereken, hogy félnek tőlem. Senki sem tudta, hogy ez meddig tart, meddig hordozza az ember magában a vírust. Nehéz volt megélni mindezt.
Velem együtt hárman jöttünk ki lábon, és ez egy sorsfordító dolog volt számomra, hiszen ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy: miért is hajtok?

Zöldhegyi Andrea, a Sanara Budapest megálmodója és tulajdonosa



– Benne voltál egy teljes embert kívánó, ambíciózus, vezetői életvitelben, majd jött egy sorsfordító helyzet. Nagymamád elvesztése, a covid, a kórház, a szobatársad, a kiközösítés. Ezután mi történt?

– Jött egy kis időszak, amikor útvesztett voltam. Nem tudtam, hogy mit akarok. Nem számít, hogy milyen ruhák állnak a szekrényben, nem számít az, hogy milyen autó áll a garázsban, az nem fogja megmenteni az életedet. Inkább azok a pillanatok, amiket az ember megélt, azok azok, amik fontosak igazán, és éreztem magamon, hogy egy annyira feszített tempóban kellett működnöm, felvettem egy olyan dinamikát, amit nagyon örülök, hogy el tudtam hagyni, ott tudtam hagyni. Ez egy féléves folyamat volt, amíg azon gondolkodtam, hogy mi legyen, és arra jutottam, hogy elutazom egyedül. Kipihenem magam, és akkor meglátjuk, hogy utána mit szeretnénk. Elutaztam Balira. Nagyon nagy szerencsém volt, mert Balinak azt az oldalát és arcát láthattam, amit nagyon kevesen, mert pont akkor, amikor először lehetett beutazni covid után. Csendes oldalát mutatta meg nekem. Azóta idén voltam kint még egyszer, már egy sokkal nyüzsgősebb arcát láttam most, de akkor ez egy csodálatos kis megnyugvás volt. Pont erre volt szükségem.
Akkor már 10 éve jógáztam, azért is választottam Balit, mert megvoltak azok az oktatók, akikhez ki szerettem volna menni és a reiki-ben is jobban elmélyülni. Egy zseniális, csodálatos tanítóval, egy csodálatos lélekkel ismerkedtem meg akkor, akinek el is végeztem a képzését. Majd hazajöttem és pont kiadó volt az az üzlethelyiség, ami maga volt az álom. Hazajöttem, és mondtam a bátyámnak, hogy meg szeretném nyitni a stúdiómat. Így indultam el ezen az úton.
Ezután még nagyon-nagyon sok leckét dobott elém az élet, rengeteget. Utána még jó egy jó évig kaptam a leckéket és a pofonokat az élettől, de nem adtam fel, és nem tántorodtam el ettől sem, ugyanakkor a rendkívül nehéz időszakban gyönyörűen épült saját magától az egész projekt. Hihetetlen energiák működtek végig a projekt alatt, nagyon akarta az egészet, hogy létrejöhessen.



– Erre volt már szükséged. Erre az átalakulásra. A vendéglátás a háttérbe került?

– Nem-nem, ugyanúgy minden nap bejövök, ugyanígy az étteremben is vagyok, és nagyon jól adja magát a kettő, próbálom is összefűzni a kettőt. Itt ( a Á la Maison-ben – a szerk.) éppen dekor-átalakítás zajlik, hogy minél jobban passzoljon az egyik a másikhoz, különböző kollaborációkat tervezek, a menüben is tervezek egy olyan vonalat, ami még egészségesebb irány. Ugyanúgy megtartottam ezt, de a három éttermet, ami még intenzívebb, nagyobb nyomást helyezett a vállamra – főleg azzal, hogy 100 fő fölött volt akkor már a csapatunk -, abból kiléptem.

– Mit ad most neked emberileg nőként az új projekted? Nem, mint vállalkozónőként, hanem nőként.

– Minden nap tölt, és azt gondolom, hogy most érkeztem meg igazán. Megtaláltam saját magamat, és mivel egy felettébb férfi világban mozogtam, most megérkeztem a női világomba és a nőiségembe. Zseniális oktatói csapattal dolgozom, majdhogynem mindenkit személyesen ismertem már az elmúlt tíz évben. Természetesen összevág a tíz éve kezdett vendéglátás, és a tíz éve kezdett jóga. Az energiáik alapján válogattam őket és a mai napig is kifejezetten nagy hangsúlyt fordítok arra, hogy mindenkivel személyesen találkozom, aki oktató szeretne lenni nálunk. El szoktam járni az óráikra, ezen felül van masszázs, reiki. Ayurvedikus masszázs, relaxációs masszázsok, köpölyözés, minden olyan, ami szolgálja azt, hogy úgy éljünk, hogy jól legyünk, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy ne fájjon. Ezen felül van egy gyermekpszichológusunk, aki pszichológus és gyermekpszichológus. A Sanara különbözik a legtöbb jógastúdiótól, ahol ugye jógázni lehet, edzeni lehet. Itt a lélek ilyen szinten jelen van, ráadásul még a gyerekekkel is foglalkoztunk, ez így igazából egy sokkal, sokkal nagyobb üzlet lesz ez. Nem fizikailag, hanem inkább spirituálisan.

– Ez is volt a célod?

Igen. A covid után borzasztó, negatív formájú befelé fordulás indult el. Nem feltétlenül az önismeret indult el mindenkinél, hanem sokan elkezdtek bezárkózni. Frusztráltak, sokkal lobbanékonyabbak az emberek, és valahogy azóta, amióta elindult ez a covid-hullám, folyamatosan kapunk valamit. Olyan sorsfordító események történtek, hogy ebben az őrült rohanó világban az ember csak kapkodja a fejét. Muszáj elindulni befelé. És nyilván klisé, hogyha egy valaki jobban lesz, akkor majd egyre többen jobban leszünk, de valahol mégiscsak működik. És ez a cél.



– Felemelő volt hallgatni az utad. Vannak olyan távlati célok, amiket elárulhatsz?

Amit el tudok árulni, az az, hogy szeretnék hosszú hétvégéket, külföldi utazásokat, amelyeket egy kicsit máshogy, más szemszögből megközelítve tartanánk. Nem is csak egy jógatábor, nem csak egy önismereti tábor, hanem több oktatóval és több terapeutával és szakemberrel biztosítva és lefedve, hogy ott legyünk mindannyian azért, hogy gyógyulhassunk és foglalkozhassunk magunkkal.

– Remekül hangzik. Most hogy érzed magad?


– Nagyon jól. Ez, amivel foglalkozom minden pillanatban tölt. Bevallom, nagyon nagy félelmem volt elkezdeni oktatni, mert jövök egy roppant dinamikus világból, és azt mondom, hogy: én vagyok a jógaoktató. Féltem attól, hogy majd mit fognak szólni az emberek, de elkezdtem, és hihetetlen, hogy mennyit tud adni egy óra oktatóként is.

– Oktatóként, üzletasszonyként is, nőként, emberként, és most úgy érzed, hogy a helyeden vagy.

– Azt hiszem, hogy most, igen, így 33 évesen eljött az időm. Azt szokták mondani, krisztusi kor 33. Most érzem azt, hogy most vagyok a helyemen.

Fotók: Sanara Budapest