Szeretnénk megosztani veletek Orsi történetét hogy, hogyan jutott el onnan, hogy régen még a járás is problémát okozott, addig, hogy lefussa a tihanyi félmaratont.
Dongalábbal születtem: a jobb lábfejem kifli formában vissza volt fordulva. Másfél éves koromig gipszben húzatták a lábfejem, majd meg is műtötték, tízéves koromig combközépig érő éjszakai sínben aludtam. Tizenhat évesen még korrekciós műtétre is szükségem volt.
Ma már ránézésre észre sem vehető, hogy ilyen problémám volt, hiszen a szüleim mindent megtettek a felépülésemért, speciális tornákra hordtak, a legjobb cipőket kaptam tőlük.
Iskolás koromban végig felmentésem volt tornából, amit ki is használtam, lusta voltam mozogni. Már 14 évesen az akkori, körülbelül 150 centimhez 60-65 kg voltam. Rengeteg kritika ért az alkatom és súlyom miatt.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy tavaly novemberben természetgyógyász javaslatára, orvosi kontroll mellett életmódváltásba kezdtem, és a mai adataim szerint kb. 25 kg súlyfeleslegtől szabadultam meg.
De hol is határoztam el magam, hogy változtatok?
Sorozatban a stressz, a rohanás, a nincs időm semmire, nemhogy magamra… Mígnem egy ajándékba kapott 3 napos nyaralás fel nem nyitotta a szememet, hogy ez nem mehet így tovább.
Tapolcán nyaraltam. Elmentem megnézni a sümegi várat, majd délután a szigligetit, ahol a több mint száz kilómmal már a pénztárban közöltem a hölggyel, hogy ez a vidék nem alföldinek való! Csak nézett rám, én meg elszégyelltem magam, és amikor a várból körbenéztem, látva a csodálatos Balatont, a tájat, elfogott az „én ezt akarom!” érzés: változtatnom kell! Nem ragadhatok le az Alföldön, olyan gyönyörű Magyarország!
Nincsenek véletlenek – biztos azért került elém a tihanyi félmaraton felhívása is, hogy újra láthassam a Balatont.
Eleinte mindig azt mondtam, hogy ez csak viccnek indult, mert tényleg nem gondoltam komolyan, és mindig elmeséltem, hogy amikor személyi edzőt fogadtam, az első kérdése az volt: “Mi a cél?” A válaszom: “Lefutni a tihanyi félmaratont.” Majd 3-4 edzés után jött a kérdés:
– Futottál már?
– Nem. Miért?
– Tihany május 27., mindjárt itt van!
Na itt már süllyedtem volna szégyenemben, de a következő pillanatban elhatároztam: meg fogom csinálni! Éreztem magamban a vágyat, az álmot, a célt. Akartam!
Minden napomat kitöltötte utána ez a gondolat.
Hogy is kezdjek futni? Korai kelő vagyok, mindennap 4-kor kelek, így gyors ébredés után 4.45-kor már mentem is ki az utcára. Ilyenkor még majdnem sötét van, kevesen vannak, ami jó volt, hiszen eleinte még volt bennem félsz, hogy meglátnak, és mit szólnak. (Ma már nincs! Büszke vagyok arra, amit elértem, és így is futok végig ma már bármelyik időpontban az utcán vagy terepen.)
Április 2-án kezdtem futni. Az első nap 1 perc futást váltogattam 1 perc sétával, másnap 2 perc futás, 1 perc séta, és így tovább. 7-8 alkalom után tudtam 4 kilométert futni. A 11. alkalomra futottam 7 kilométert, április 23-án pedig már részt vettem egy hivatalos versenyen, egy negyedmaratonon. Ekkor már 21 napja futottam, folyamatosan épültem az edzéseken, alakultak az izmaim, változott a testem, erősödtem folyamatosan. Ezen a versenyen azt is észrevettem, milyen csodálatosak a futók: a 10 kilométer alatt rengeteg biztatást, támogatást, dicséretet kaptam tőlük, akárhányszor belesétáltam távba – mert nem szégyellem bevallani, nem ment egyben.
A május 27-ei tihanyi félmaraton idején már 55 napja futottam, fizikailag nagyon jól felkészültem. A 158 centimhez 82 kilóval álltam rajthoz. Minden adott volt a sikeres versenyhez.
Szebb helyet pedig nem is választhattam volna! Nem voltam azelőtt Tihanyban, így a viszonyok a helyszínen tárultak elém. Nem mondom, hogy nem ijesztett meg a látvány elsőre, de fittyet hányva erre, bíztam magamban.
Úgy indultam neki, hogy ha 4-5-10-15 kilométert lefutok, már akkor is nyertes vagyok. De az első 10 kilométerem szuper volt, megállás nélküli. Vitt a táj, gyönyörű volt – még a meleg se zavart, volt sok árnyék. 18 kilométerig talán 4-5-ször sétáltam, majd jött egy nagyobb emelkedő, ahol előre eldöntöttem, hogy nem erőltetem magam tovább, az a fontos, hogy egészségesen érjek be. Utána már több volt a séta, mint a futás. Sajnáltam, de nem adtam fel. Meg se fordult a fejemben. Végig lassan futottam, ahogy a legtöbb futó tanácsolta (nehogy elrohanjam az elejét).
Leírhatatlan, de még talán élőben is csak az arcomon látszott a végén az a boldogság, amit éreztem: megcsináltam!
A legjobb barátaim elkísértek a helyszínre is, és a verseny előtt lelkesítettek, a célnál pedig szorosan átöleltek, sőt még futásra is hajlandóak voltak velem.
Plusos hölgyek! Kedves molettek!
Szánjatok magatokra időt, és figyeljetek az egészségetekre, kezdjetek el mozogni, akár futni is, de csak fokozatosan, mértékletesen! Magatokért mozogjatok! Élvezzétek minden percét, és csak addig csináljátok, amíg jólesik, örömet szerez! Induljatok el! Hozzatok egy döntést!
És merjetek segítséget kérni szakemberektől, hiszen ők speciálisan a mi problémánkra koncentrálnak! Nekem is van már személyi edzőm, aki heti 3 alkalommal foglalkozik velem – ma már hetente háromszor lefutok 5-10 kilométert.
A teltségem miatt rendesen önbizalomhiánnyal küszködtem, még ha ezt a közvetlen környezetem sem vette észre mindig rajtam. De most már van önbizalom-növelő trénerem és stylistom is, Kozma Rita, akinek a stílustippjeinek köszönhetően egyre szebbnek és csinosabbnak éreztem magam, és a Plus Size Stílusakadémiáján jöttem rá például, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal (másnak is van narancsbőre, pocija és sorolhatnám), csak megfelelő helyen kell kezelni őket. Csodálatos nőkkel találkoztam ezeken az alkalmakon, és azóta szinte mindenkivel baráti kapcsolatot ápolok.
Hatalmas hálával tartozom Ritának, amiért segített az új életszemléletemet felépíteni, elfogadni és szépnek látni magam pluszosként, ami sugárzik rólam azóta, nagyon sokan észre is veszik.
A Szeretem magam! kihívás csoport tagjainak is nagyon köszönöm a folyamatos motiválást!
Nagyon hálás vagyok, hogy új szemléletmódot kaptam az élettől, hiszen 32 éves vagyok, még sokáig szeretnék ilyen egészségben, békében, boldogságban, szeretetben lenni önmagammal.
Szeretek versenyezni, mindig is hajtott a versenyszellem, és a futás megadja nekem azt az érzést, hogy itt a határ a csillagos ég. Éppen ezért szeptember 16-án visszatérek Szigligetre, és lefutom a szigligeti félmaratont!
Kosina Orsolya